Tiszta Forrás
2019. október 21.   
Névnap: Orsolya, Zsolt

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
19 látogató

Látogatások

- ma: 672
- tegnap: 1107
2019.08.11. 00:00 Kriszta
Hozzászólások: 0

Évközi 19. vasárnap

Évközi 19. vasárnap

                 2019. augusztus 11. – Évközi 19. vasárnap

 

 

 

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:

„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen.

Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”

Lk 12,35-40

 


Elmélkedés:

Isten szavára várva
A mai vasárnap evangéliuma adventi érzéseket kelt bennünk. Az adventi készület során szoktuk hangsúlyozni az Úr érkezésére való várakozást, és annak jellemzőit, a figyelmet, a felkészültséget és az éberséget. Mivel azonban még messze van a karácsonyi előkészület, az advent, ezért mai elmélkedésünk során más irányba vezessük gondolatainkat, amely inkább megfelel az evangéliumi részlet tartalmának.
Isten hozzánk érkezése, ránk találása sokszor úgy mutatkozik meg, hogy megszólal, elmondja üzenetét, ismerteti velünk akaratát és szándékát. Ez a megszólalás sok esetben hosszabb vagy rövidebb hallgatás, némaság után következik be. Életünk bizonyos helyzeteiben Istenhez fordulunk, tőle várunk útmutatást és megoldást, de a válasz nem jön azonnal. Imánkban, kérésünkben nem lankadunk, fohászkodunk és panaszkodunk, de Isten még nem szólal meg, pedig mi már nagyon várjuk, szükségünk volna segítségére. Az emberi lélek sötét napjai, időszakai ezek, melyek próbára teszik hitünket, Istenbe és az imádság erejébe vetett bizalmunkat.
Tapasztalatom szerint a világosság közeledtét, Isten megszólalását sokszor bizony a magunk ügyetlensége késlelteti. Azt hangoztatjuk, hogy Istentől várjuk ügyünk megoldását, de valójában mi akarjuk azokat megoldani. Terveket készítünk, határozott elgondolások vannak a fejünkben, úgy gondoljuk, hogy amit kitaláltunk, az a lehető legjobb megoldás lenne. Látjuk, hogy a feladat messze meghaladja erőinket, de mi kitartóan próbálkozunk, továbbra is ragaszkodunk az igazunkhoz. Ilyenkor valójában magunkkal foglalkozunk és nem Istenre figyelünk. A problémánk lebeg szüntelenül a szemünk előtt, és éppen ez takarja el előlünk a közeledő Istent. Képesek vagyunk arra, hogy vég nélkül rágódjunk a problémáinkon, semmiféle okoskodásunk nem visz minket előbbre, de tovább küzdünk. Mindez teljesen lefoglalja figyelmünket, leköti gondolatainkat és felemészti erőnket. Közben bölcsességnek tűnő ostobasággal erősítjük magunkat: „Ha meg tudom oldani ezt a helyzetet, utána minden rendbe fog jönni.” Aztán mégsem jön rendbe semmi, a gondok és megoldatlan helyzetek tovább szaporodnak. Irányítani szeretnénk ügyeinket, nem akarjuk a vezetést átengedni senkinek, Istennek sem.
Ne csodálkozzunk azon, ha Isten hallgat ilyen helyzetekben. Miért is szólalna meg, ha mi azt okoskodásnak tartanánk? Miért is lépne be életünkbe, ha mi akarjuk irányítani őt? Áttörést csak az hozhat számunkra, ha elnémulunk, letesszük emberi eszközeinket, félretesszük a mi „tervrajzunkat”, amit eddigre már annyiszor átrajzoltunk, hogy magunk sem igazodunk ki rajta. Elhallgatunk, elcsendesedünk, átengedjük Istennek a terepet, most már tényleg tőle várjuk a megoldást. Átengedni neki az irányítást olykor bizony fájdalmas, de megéri. Beismerni, hogy nem mi vagyunk életünk ura, alázatot kíván. Ezen a lelki úton nincs biztosíték és garancia, nincs teljes bizonyosság, itt csak bizalom van és ráhagyatkozás arra, akinek életünket köszönhetjük. Ha valóban így fordulunk Isten felé, akkor valami megváltozik az életünkben, bekövetkezik, amire vártunk: Isten eljön, megszólal, megmutatja arcát. Várjuk türelemmel ezt a pillanatot!
© Horváth István Sándor

 

Imádság:

 

 

Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre második eljöveteled időpontját, de szavaid alapján biztosak vagyunk benne, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre és türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás