A külváros e negyedében kertes házak voltak. Édes illatok terjengtek mindenfelől, jelezvén, hogy a ház asszonya a szentestére készül. Az egyik ház nappalijában két fiú rendezte a fenyődíszeket, füzéreket. A sarokban már állt a fenyőfa, és alig várta, hogy ünneplőbe öltöztessék. Az egyik fiú 16 lehetett, a másik 14 éves.

Az anyjuk egyedül nevelte őket tiszteletre, őszinte, becsületes életre. Amikor az apjuk elment, nagyon nehéz volt az asszonynak. Sokat kellett dolgozni, hogy mára idáig értek. Most is elkészítette a fiúk kedvencét, a rakott makarónit. Természetesen nem maradhatott el a hagyományos karácsonyi menü sem: a sütőben a töltött kacsa sercegett, a tűzhelyen a halászlé rotyogott.

Miután az apa vállalkozása öt éve megbukott, nem bírt a családja szemébe nézni, inkább elhagyta őket és elbujdokolt. Azóta sem tudtak róla semmit, de kimondatlanul mindenkinek hiányzott. Nem volt rossz ember, éjjel-nappal dolgozott, de az uzsorakölcsön, a piac hiánya mindent elvitt. Azóta így élnek hármasban, szeretetben, békességben.

A kis ezüstcsillag

A nagyobbik fiú, László, az izzókat próbálta végig, míg a kisebbik, Jocó a régi díszeket rendezgette. A kezébe akadt egy kis csillag ezüstpapírba csomagolva. Rajta kinyitható kis ablak, benne egy pici fénykép, amin még mind a négyen boldogan mosolyogtak. Ő csinálta első osztályos korában. Most addig nézte, míg a szeme könnybe lábadt.

– Mit találtál? – kérdezte a bátyja​.​

Jocó odaadta neki a kis díszt. Laci nézte egy darabig, majd visszaadta és elfordult. Nem akarta, hogy öccse lássa, az ő torka is elszorult. Matatott tovább, hogy leplezze a feltörő boldog emlékek okozta szomorúságot.

A férfi a belváros sétálóutcáján állt. Vastag, kockás kabát volt rajta, fején ócska svájcisapka, lábán kopott, viseltes bakancs. Kezét a zsebébe süllyesztette, mert nem volt kesztyűje. Lába mellett egy koszos reklámszatyor, benne minden vagyona. Már több éve, hogy elhagyta a családját. Most a menhelyen lakott, napi egy tál ​meleg étel és ami rajta van, jelenti a holnapot.

Kicsit irigykedve, szomorúan nézte az utca vásári forgatagát, az óriásfenyő előtt csodálattól csillogó szemű gyermekeket, a ráérősen nézelődő férfiakat, akik nagy gonddal válogattak az ajándékok között, az anyukákat, akik az utolsó pillanatra hagyták a bevásárlást. A menhelyen ők is kaptak az ebéd mellé egy narancsot két szaloncukorral. Rögtön a családja jutott eszébe, amikor bontogatták az ajándékokat a fa alatt. Ahogy így elgondolkodott, észre sem vette, hogy sötétedik. A korzó kezdett kiürülni, az árusok sem láttak már fantáziát a vásárban. Lassan kezdték összepakolni portékáikat. A férfi is elindult, de nem a lábai voltak nehezek, hanem a szíve, teli bánattal, szomorúsággal. Az éjjeli menedék csak hat órakor nyit, addig nem engedik be.

Sárgarézcsengettyű

Céltalanul bolyongott a kihalt város utcáin, csak néha találkozott egy-egy sorstársával, aki ugyanúgy cipelte lelki terheit, mint ő. A nagy templom előtt elhaladva arra gondolt, hogy el fog jönni éjféli misére, ha kiengedik. Felnézett a torony tetején lévő keresztre, őszinte sóhaj szakadt ki belőle: „Istenem segíts, hogy én is újjászülessek. Még fiatal vagyok, nem késő mindent újra kezdeni.” Könny futott a szemébe, és céltalanul tovább­indult.

Egyszer csak valami furcsa érzés fogta el. Mintha valaki megérintette volna a karját. Körülnézett, de nem látott senkit. Most újra elindult, de már úgy, mintha valami hajtotta volna egy láthatatlan cél felé. Ment ki a városból, mintha az is ki akarná taszítani magából. Egy csendes kis utcába ért. Az egyik ház előtt hirtelen melegséget érzett.

A fiúk a feldíszített fa előtt álltak, alatta ajándékok. Korán szoktak gyertyát gyújtani, hogy az ünnepi vacsora utáni békés beszélgetések, emlékezések minél tovább tarthassanak. Már az anyjuk megterítette az ünnepi asztalt, s most bejött ő is a nappaliba. Laci tiszte volt a kis sárgarézcsengettyűt megrázni. Jocó az ablakon át látta, hogy szállingózni kezdett a hó. A hangulathoz már csak egy valaki hiányzott. Ahogy így elgondolkodott, észrevette, hogy egy alak áll a kiskapu előtt.

Apa! – szakadt ki önkéntelenül belőle. Mindenki kinézett. Az anya mintha megérezte volna, futott ki a házból, át a havas kerten. Feltépte a kiskaput, és egy percig némán néztek egymásra. Ez a csend beszédesebb volt minden szónál. Átölték egymást forrón és őszintén. Akkorra már a fiúk is odaértek, ők is sírva ölelték szüleiket. Az áldott karácsony esti hópihék lassú, néma tánccal takarták be a négy boldog embert.

Oncz Illés

Forrás: szon.hu