Tiszta Forrás
2018. december 10.   
Névnap: Judit, Loretta

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
20 látogató

Látogatások

- ma: 654
- tegnap: 827
2015.12.26. 00:00 Pela
Hozzászólások: 1

Egy régi és egy mai Karácsonyi igaz történet

Egy régi és egy mai Karácsonyi igaz történet

 

 

 

A kis Zsuzska őszinte imája

 

Karácsonyi történet – A kis Zsuzska őszinte imája
„Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem adsz, legalább csizmát adjál, mert nagyon fázik a lábam.”
 

A mai napig örömmel és fülig érő mosollyal gondolok vissza azokra a szentestékre, amikor kislányként a Jézuskát várva, csillagszóróval a kezemben, olyan óvatosan, mint egy kötéltáncos, a feldíszített fát körbejárva énekeltem a Kiskarácsony, nagykarácsonyt. Aztán tátott szájjal, lélegzetvisszafojtva hallgathattam családom többi tagjával közösen nagymamám történeteit azokról az évekről, amikről mi már csak a történelemkönyvekből tanulhattunk. Szinte az összes elbeszélése beivódott az emlékezetünkbe, és olyan szorosan hozzátartozik a karácsonyainkhoz, mint a diós bejgli vagy a mézeskalács. A kedvencem a kicsi Zsuzskáról szól, aki tulajdonképpen az én üknagymamám volt.

Fényes érme

A kis Zsuzska 1865-ben született egy nagyon szegény családba. Az egyik évben rettenetesen hideg telük volt, a kis Zsuzskának pedig nem volt csizmája. Karácsony estéjén az egész gazdaság elment az éjféli misére, kivéve a kislányt, aki pesztonka volt, és a gazda legkisebb gyermekére vigyázott. Mikor a baba elaludt, Zsuzska gondolt egyet: „Istenem, milyen is lehet az a kis Jézuska? Én elmegyek és köszönök neki.” Felvette ­rossz­­, vékony ruháját, vett rá egy nagy ujjast, felhúzta a gazdura nagy csizmáját, és báránybéléses sapkát tett a fejére.

A templomban már csak egy üres hely volt egy gyönyörű fiatalasszony mellett. A kis Zsuzska odasétált. Elimádkozta a Miatyánkot, majd letérdelt az oltár előtti jászolhoz. Még a tiszteletes úr is abbahagyta a prédikációt, kíváncsian figyelve ezt a fura kis jövevényt. Ekkor a kislány így szólt: „Kis Jézuskám, már ha kenyeret nem is adsz, legalább csizmát adjál, mert nagyon fázik a lábam. Most is a gazduram csizmáját húztam fel.”

Miután elmondta az imáját, megszólalt a tiszteletes úr: „Kislányom, Isten hallgassa meg az imádat. Szívből mondtad.”

A gyönyörű asszony, a tiszteletes felesége volt, aki könnyeit törölgetve kivett egy fényes pénzt a zsebéből, megsimogatta a gyermek fejét, és hazaküldte, mert félt, hogy ilyen kevés ruhában megfázik ez a bátor kislány a nagy hidegben. Mielőtt elengedte volna, ezt mondta neki: „Drága gyermekem, add oda édesapádnak ezt a pénzt, vegyen neked csizmát.”

Mosoly a felhők között

A kis Zsuzskának könnybe lábadt a szeme. Szerencsére a baba még akkor is aludt, mikor hazaért. Mikor a gazda megérkezett a miséről, nagyon mérges volt Zsuzs-
kára. Már hozta is a vizes madzagot, hogy jól elveri, mert engedély nélkül ment el otthonról.

Amikor a gazda felemelte a madzagot, ő félve megszólalt: „Hoztam valamit gazduramnak” – és odaadta neki a pénzt, amit kapott. A gazdának megenyhült a szíve, elszállt a haragja, és nem bántotta Zsuzskát. Vett viszont neki csizmát, hogy ne fázzon többet a lába. Valóra vált a kívánsága.

Csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett akkoriban gyereknek lenni. Mert bizony nagyszüleink gyerekkorában egy kicsit kopott, de sehol nem lyukas csizma, egy ünneplő ruha, rongybaba, tehénszőrrel kitömött labda, nádi hegedű, pár szem cukor, néhány dió vagy alma a legszebb ajándék volt, amit csak kérhettek karácsonyra. Biztos vagyok benne, hogy nagymamám valahol a felhők között, az égi karácsonyi vacsorára készülődve, két bejgli megsütése közben szemeit törölgetve mosolyog ránk, unokáira, gyermekeire.

Breznyik Orsolya

A legbeszédesebb csend az esti hóesésben

Karácsonyi történet – A legbeszédesebb csend az esti hóesésben
“Mintha valaki megérintette volna a karját. Körülnézett, de nem látott senkit.”
 

A külváros e negyedében kertes házak voltak. Édes illatok terjengtek mindenfelől, jelezvén, hogy a ház asszonya a szentestére készül. Az egyik ház nappalijában két fiú rendezte a fenyődíszeket, füzéreket. A sarokban már állt a fenyőfa, és alig várta, hogy ünneplőbe öltöztessék. Az egyik fiú 16 lehetett, a másik 14 éves.

Az anyjuk egyedül nevelte őket tiszteletre, őszinte, becsületes életre. Amikor az apjuk elment, nagyon nehéz volt az asszonynak. Sokat kellett dolgozni, hogy mára idáig értek. Most is elkészítette a fiúk kedvencét, a rakott makarónit. Természetesen nem maradhatott el a hagyományos karácsonyi menü sem: a sütőben a töltött kacsa sercegett, a tűzhelyen a halászlé rotyogott.

Miután az apa vállalkozása öt éve megbukott, nem bírt a családja szemébe nézni, inkább elhagyta őket és elbujdokolt. Azóta sem tudtak róla semmit, de kimondatlanul mindenkinek hiányzott. Nem volt rossz ember, éjjel-nappal dolgozott, de az uzsorakölcsön, a piac hiánya mindent elvitt. Azóta így élnek hármasban, szeretetben, békességben.

A kis ezüstcsillag

A nagyobbik fiú, László, az izzókat próbálta végig, míg a kisebbik, Jocó a régi díszeket rendezgette. A kezébe akadt egy kis csillag ezüstpapírba csomagolva. Rajta kinyitható kis ablak, benne egy pici fénykép, amin még mind a négyen boldogan mosolyogtak. Ő csinálta első osztályos korában. Most addig nézte, míg a szeme könnybe lábadt.

– Mit találtál? – kérdezte a bátyja​.​

Jocó odaadta neki a kis díszt. Laci nézte egy darabig, majd visszaadta és elfordult. Nem akarta, hogy öccse lássa, az ő torka is elszorult. Matatott tovább, hogy leplezze a feltörő boldog emlékek okozta szomorúságot.

A férfi a belváros sétálóutcáján állt. Vastag, kockás kabát volt rajta, fején ócska svájcisapka, lábán kopott, viseltes bakancs. Kezét a zsebébe süllyesztette, mert nem volt kesztyűje. Lába mellett egy koszos reklámszatyor, benne minden vagyona. Már több éve, hogy elhagyta a családját. Most a menhelyen lakott, napi egy tál ​meleg étel és ami rajta van, jelenti a holnapot.

Kicsit irigykedve, szomorúan nézte az utca vásári forgatagát, az óriásfenyő előtt csodálattól csillogó szemű gyermekeket, a ráérősen nézelődő férfiakat, akik nagy gonddal válogattak az ajándékok között, az anyukákat, akik az utolsó pillanatra hagyták a bevásárlást. A menhelyen ők is kaptak az ebéd mellé egy narancsot két szaloncukorral. Rögtön a családja jutott eszébe, amikor bontogatták az ajándékokat a fa alatt. Ahogy így elgondolkodott, észre sem vette, hogy sötétedik. A korzó kezdett kiürülni, az árusok sem láttak már fantáziát a vásárban. Lassan kezdték összepakolni portékáikat. A férfi is elindult, de nem a lábai voltak nehezek, hanem a szíve, teli bánattal, szomorúsággal. Az éjjeli menedék csak hat órakor nyit, addig nem engedik be.

Sárgarézcsengettyű

Céltalanul bolyongott a kihalt város utcáin, csak néha találkozott egy-egy sorstársával, aki ugyanúgy cipelte lelki terheit, mint ő. A nagy templom előtt elhaladva arra gondolt, hogy el fog jönni éjféli misére, ha kiengedik. Felnézett a torony tetején lévő keresztre, őszinte sóhaj szakadt ki belőle: „Istenem segíts, hogy én is újjászülessek. Még fiatal vagyok, nem késő mindent újra kezdeni.” Könny futott a szemébe, és céltalanul tovább­indult.

Egyszer csak valami furcsa érzés fogta el. Mintha valaki megérintette volna a karját. Körülnézett, de nem látott senkit. Most újra elindult, de már úgy, mintha valami hajtotta volna egy láthatatlan cél felé. Ment ki a városból, mintha az is ki akarná taszítani magából. Egy csendes kis utcába ért. Az egyik ház előtt hirtelen melegséget érzett.

A fiúk a feldíszített fa előtt álltak, alatta ajándékok. Korán szoktak gyertyát gyújtani, hogy az ünnepi vacsora utáni békés beszélgetések, emlékezések minél tovább tarthassanak. Már az anyjuk megterítette az ünnepi asztalt, s most bejött ő is a nappaliba. Laci tiszte volt a kis sárgarézcsengettyűt megrázni. Jocó az ablakon át látta, hogy szállingózni kezdett a hó. A hangulathoz már csak egy valaki hiányzott. Ahogy így elgondolkodott, észrevette, hogy egy alak áll a kiskapu előtt.

Apa! – szakadt ki önkéntelenül belőle. Mindenki kinézett. Az anya mintha megérezte volna, futott ki a házból, át a havas kerten. Feltépte a kiskaput, és egy percig némán néztek egymásra. Ez a csend beszédesebb volt minden szónál. Átölték egymást forrón és őszintén. Akkorra már a fiúk is odaértek, ők is sírva ölelték szüleiket. Az áldott karácsony esti hópihék lassú, néma tánccal takarták be a négy boldog embert.

Oncz Illés

Forrás: szon.hu

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
#1    2015.12.29.   11:07:00   JóB
Köszönjük a szép történetet!