Tiszta Forrás
2018. december 10.   
Névnap: Judit, Loretta

Laudetur Jesus Christus!

Te öntöd a források vizét patakokba, a hegyek közt csörgedeznek.
Inni adsz a mező vadjainak, a szomjas vadszamár merít belőlük.
Az ég madarai partjaikon laknak, az ágak közt zengik énekük.
A hegyeket kamráid vizéből öntözöd, eged gyümölcsével a földet jóltartod.
Füvet nevelsz az állatoknak, és növényeket, hogy az ember jóllakhasson; hogy a földből kenyeret nyerjen. (Zsolt 104.10 – 14.)

De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." (Jn 4.14)

Jelen van

0 felhasználó
15 látogató

Látogatások

- ma: 648
- tegnap: 827
2018.02.01. 00:00 Pela
Hozzászólások: 0

Az időmilliomos (papírzsepit olvasás előtt ajánlott bekészíteni)

 Az időmilliomos (papírzsepit olvasás előtt ajánlott bekészíteni)

 

 

 

 

Hivatás – Kardos Mihály atya választásai

 

 

 

 

Miután az altatásból felébredt, Kardos Mihály korábbi szegedi plébános arcán békés mosollyal hallgatta végig a főorvos beszámolóját a műtétről, melynek során tőből eltávolították a jobb lábát. Tizenkét évvel korábban a bal lábát kellett amputálni, majd állapota súlyosbodásával menthetetlenné vált a másik is. Amikor a főorvos kiment, egyik betegtársa megjegyezte: ha mindkét lábát elveszítette volna, ő megkérné egy barátját, hogy inkább lője főbe. Hát nekem nincs ilyen barátom, mondta neki az idős pap. Azt hiszem, kénytelen leszek másik utat választani.

Felépülésének hetei alatt azzal kellett szembesülnie, hogy most már nem tud saját magáról gondoskodni, ezután mások segítségére szorul. Amíg műlábbal és járókerettel önállóan közlekedni tudott, reggelenként eljárt a misére, délelőttönként a gyóntatófülkében ülve fogadta az embereket. Ennek vége.

 

                                       Kardos Mihály hajléktalanok közé költözött, a szegények életét választotta

Várják őt az egyházi elöljárók által ajánlott szeretetotthonban. Jó hírű és méltó intézményben, ahol sokan szeretnék elhelyezni idős, ápolásra szoruló hozzátartozóikat. Ahol tiszta a szoba, kényelmes fotelek állnak a tévé előtt, és a nővérek mindenkivel türelmesek. Ahol az étkezések és a tévésorozatok között észrevétlenül csorognak el a napok, míg végleg el nem kopik a hátralévő idő. Elég volt rágondolnia, és máris úgy érezte, fogyatkozni kezd körülötte a levegő.

Újra elolvasta a könyvet, a drámát, amelyet maga II. János Pál pápa írt a később általa szentté avatott Albert testvér történetéről. Albert testvér hajléktalan emberek közé költözve alapított új szerzetesi közösségeket, és szülőhazájában, Lengyelországban második Szent Ferenc néven emlegették. Élete azt követően változott meg, hogy egy háborús sérülés következtében amputálni kellett a lábát.

                

Kardos Mihály atya úgy érezte, a gondviselés adta kezébe újra ezt a könyvet. Elvitette magát a Máltai Szeretetszolgálat szegedi egészségügyi centrumába, és megkérdezte, befogadnának-e egy idős férfit, akinek mindkét lábát amputálták. Az egészségügyi centrum kicsi intézmény, mindössze tizennyolc ágya van, ezeken a városban és a környező településeken élő súlyos beteg hajléktalan embereket ápolnak. Van, aki csak néhány hetet tölt itt, van, aki éveket. Kardos atya a középső, hétágyas terembe költözött be, az ablak melletti középső ágyat kapta. Ennek csaknem három éve.

 

 

Az idős pap a hajléktalan emberek között új feladatot talált magának. Időt szentel nekik, odafigyel rájuk, meghallgatja őket. A városban a többség elkerüli a hajléktalan embereket. Kardos atya kifejezetten keresi az alkalmat, hogy beszélgessen velük. Akinek arra van igénye, a személyzeti mosdó előtti félreeső zugban meg is gyónhat nála.

Délután háromkor szentmisét mond az ebédlő belső asztalánál, ami ehhez szükséges, azt mindent magánál tart egy kicsiny kartondobozban, a radiátor csövére akasztott szatyrában. Néha egy ember ül vele az asztalnál, néha három. Van, amikor nemcsak az intézmény lakói vesznek részt a misén, hanem a városból is bejönnek néhányan.

 

 

Nyugdíjából lakást bérel, ahol egy ideje két hajléktalan férfi él, őket a máltai intézményben ismerte meg. Miután csak egyikük tud dolgozni, ő fizeti a közüzemi számláikat is. Ha valaki megkérdezi, miért, azt válaszolja, mert így érzi helyesnek. A szegények életét választotta, neki magának nincs szüksége pénzre.

*

Kardos Mihály 1946-ban született. Édesapjának festékkereskedése és egy kisebb vegyipari üzeme is volt Szegeden, amelyet nem sokkal később államosítottak. Szülei művésznek szánták, sokáig zongorázni tanult. A templomba egy barátját kísérte el, azután ott maradt ő is a hittanórákon. Hatévesen volt elsőáldozó, tízévesen bérmálkozott.

Abban az évben az egyházi vezetők börtönben voltak, tudomása szerint három püspök volt szabadlábon az egész országban, az ünnepre készülő fiataloknak nem sok lehetőségük volt, hogy magas rangú egyházi személy előtt vallják meg hitüket. 1956 pünkösdjén több mint 300 bérmálkozó gyűlt össze a szegedi székesegyházban. Kardos Mihály akkor első alkalommal érezte úgy, hogy megtalálta a saját útját.

Az 56-os forradalom napjait a szegedi utcákon töltötte barátaival, ott voltak a közelben, amikor a Takarékbank utcában lelőttek egy embert. Értette is, nem is, mi történik az országban. Amikor az orosz sereg bevonult a városba, odamentek megbámulni a híd lábához állított tankot. Fiatal orosz katona álldogált a tank előtt, barátságosan rámosolygott a gyerekekre, azután a géppisztoly csövével a Tiszára mutatott: „Vot Szuez.” Eltartott egy ideig, amíg megfejtették, hogy az orosz katona azt hiszi, a Szuezi-csatornánál áll őrséget, mintha úgy tudná, hogy nem is Magyarországot, hanem Egyiptomot szállták volna meg.

Az ötvenes években édesapját mint a rendszer ellenségét minden állami ünnep előtt bevitték a fogdába. Kardos Mihály egyre több időt töltött a templomban, rendszeresen ministrált a miséken. Az iskolában eljött az úttörőavatás ideje, a csapatvezető félrehívta a különös fiút, és az mondta neki: nem lehet egyszerre ministráns és úttörő is, választania kell a kettő között. Akkor ministráns leszek – vágta rá gondolkodás nélkül.

A tanárok egy része kifejezetten utazott rá, a fizikatanár például rendszerint úgy hívta ki a táblához: jöjjön, plébános úr, nézzük, hogyan boldogul ezzel a példával. (Évtizedekkel később a fizikatanár immár idős, beteg emberként bocsánatot kért Kardos Mihálytól, és azt kérdezte, megkérheti-e, hogy majd ő temesse el. Kardos Mihály megígérte neki.)

*

Érettségit Kecskeméten a piarista iskolában tett, utána papnevelő intézetbe jelentkezett. Szeptemberben megkezdte a tanulmányait, novemberben bevonultatták katonának. A behívó nem érte váratlanul, a hatvanas években a papi hivatásra készülő fiatalokat rendszerint tanulmányuk megkezdése után sorozták be a seregbe. Az iskolában azt mondták, a szocialista állam így kedveskedik a püspöki karnak. Kardos Mihály újonc honvédnak 1965. november 18-án Pécsett kellett jelentkeznie két év sorkatonai szolgálatra.

Az egyik napon őrségből ugrasztották, a tiszt másik alegységhez szalasztotta őt valamilyen üzenettel. Az ottani tiszt kérdéssel várta: Maga fiatal, egészséges ember, hogyan lesz meg nő nélkül? Ahogy eddig is megvoltam – mondta egyszerűen. A tiszt továbbküldte egy másik egységhez, ott újabb kérdéssel várták: Hogyan egyezteti össze a hitet a tudással? Ahogy nálam okosabbak is tették, például Waltner Károly gyermekgyógyász-professzor.

A következő alegységnél a tiszt arra volt kíváncsi, vajon papként ő is megáldja-e majd a fegyvereket. Neki azt felelte, hogy nem a fegyvereket, hanem a katonákat szokta az Isten figyelmébe ajánlani az egyház. A laktanyában húsz alegység volt, mind a húszhoz elküldték, mindenhol feltettek neki egy kérdést. A végén kihallgatásra idézték, elismételtették vele minden kérdésre adott válaszát. Ezzel eltelt az egész nap.

Vasárnap délután az egyik kihallgató tiszt arra nyitott be a körletükbe, hogy Kardos Mihály négy-öt honvédnek a teremtés történetéről mesél, amit a többiek átszellemült arccal hallgatnak. Mit művel itt, Kardos honvéd? – ordította a tiszt. Ő pedig szabályosan jelentette, hogy a többi katona nagyon kíváncsi lett, amikor megtudták, hogy papnak készül, ő csak a kérdéseikre válaszolt. Jó, hogy nem akarja mindjárt az egész századot megtéríteni, dühöngött a tiszt, de a történetnek akkor és ott nem volt folytatása. Kardos Mihályt viszont három hónap sorkatonaság után leszerelték.

Mielőtt visszaküldték volna a papnevelő intézetbe, a rendőrségen kihallgatták. Ha a kihallgató nem figyelt, a fiókban forgó magnókészülék hangos kattanással jelezte, hogy a kazetta végére ért. Akkor a civil ruhás rendőr rágyújtott, miközben a gyufát kereste, mindig hosszan vacakolt a fiókban, majd folytatta a kérdezősködést.

Arra célozgatott, hogy a rendőrséget nagyon érdekelné, mi történik a papnevelő intézetben. Ő úgy tett, mint aki nem érti az alig burkolt kérdéseket, és az egyházügyi hivatalt meg az iskola rektorát ajánlgatta a másik figyelmébe. A végén a rendőr azzal állt fel az asztaltól: úgy látom, magával nem sok dolgunk lesz.

*

Kardos Mihályt 1969. november 23-án szentelték pappá. Az első szolgálati helye Endrőd (mai nevén Gyomaendrőd) volt. Sorra látogatta a környező kistelepüléseket, volt, ahová egy 94 éves vak ember kedvéért utazott el. Nagylaposon öt ház állt, ott tizenkét gyerek élt, őket kezdte hittanra oktatni. Néha követték őt, volt, amikor autóból fényképezték. Egy év után áthelyezték Szarvasra, onnan Rókusra.

Szegeden a Dugonics téren vágott át az egyik este, a szökőkútnál több fiatal ült, az egyikük halkan gitározott. Amikor melléjük ért, a gitározó fiú ráköszönt:
– Szia, atya!
Megállt, végignézett rajtuk. Azután azt kérdezte: jó barátok vagytok?
– Szeretünk együtt lenni – vont vállat a gitáros –, így jobban telik az idő.
– Mitől jó együtt lenni? – fordult feléjük. Nem sokkal később arról beszélgettek, mit jelent odafigyelni a másikra, azt tesszük-e a másik emberrel, amit más embertől szeretnénk mi is kapni, majd óvatosan szóba hozta, hogy mit tanított erről Jézus. Amikor fél óra múlva továbbindult, a fiatalok azt mondták, nagyon jót beszélgettek.
– Akkor gyertek el csütörtök este a templomba, ott folytathatjuk – búcsúzott tőlük. Nem sokkal később több mint harminc fiatal járt hozzá, a legfiatalabb tizenhat éves volt, a legidősebb negyvenhat.

*

Papi szolgálatát egy rövid mondattal jellemzi: „A Jóisten megadta, hogy szót értsek mindenkivel.” Ez többnyire azt jelentette, hogy a problémákra gyors megoldást talált. Egyszerű kérdéseivel néha sikerült komoly meglepetéseket okoznia. A nyolcvanas évek elején Ásotthalmon szolgált, ott a kultúrház igazgatója a hittanos fiatalok bérmálásának kitűzött időpontjára időzítette az úttörőavatást.

Amikor meghallotta, elment az igazgatóhoz, és megkérdezte, milyen időpontra helyezze át a bérmálást, hogy a két esemény ne zavarja egymást. Az igazgató hallgatott egy darabig, azután azt mondta neki, több pap került már hasonló helyzetbe, de eddig mindegyik vitatkozni jött ide. Szó szót követett, végül az úttörőavatást tették át egy héttel későbbre.

De amilyen könnyen szót értett a kívülállókkal, olyan nehezen jött ki paptársaival. 1984-ben úgy érezte, teljesen elmagányosodott egyházában, bármit csinál, a többiek elutasítják. Amikor közvetlen elöljárója ágynak esett, udvariasan megérdeklődte, mikor látogathatja meg. Nem szükséges, hogy meglátogasson – jött a rideg válasz. Életében először érezte magát fáradtnak. Olyan nagyon fáradtnak, amit nem lehet egy éjszakai alvással kipihenni.

– Egy hideg februári reggelen az újszegedi templomban miséztem – meséli. – Öt-hat idős hívő ült a padsorokban, álltam az oltár előtt, úgy éreztem, bármit teszek, minden hiábavaló. Megszédültem, lassan forogni kezdett velem a templom. Akkor felnéztem: az oltár és a hívek között, közvetlenül előttem ott áll Jézus. Azt mondta: csak engem nézz! Azután eltűnt, de a szavai sokáig visszhangoztak bennem. Csak engem nézz!

A hívők nem látták őt, csak az oltárt és engem, ahogy állok ott a meglepetéstől kővé dermedve. De én tudom, hogy nem képzelődtem, hanem megkaptam a tökéletes megerősítést. Harmincnyolc éves voltam akkor. Azóta nincsenek kételyeim, hogyha válaszúthoz érkezem.

*

Amikor Algyőre helyezték, a püspöke feladatként adta neki, hogy szerezzen jogosítványt, és vegyen autót magának, hogy a környező bokortelepülésekre ki tudjon járni. Ő azonban inkább busszal és gyalog járt, mondván, a hívek sem autóval járnak a templomba. A miséket a menetrendhez igazította, ha 9 óra 50 perckor indult a busz, 9.45-re befejezte a szertartást, hogy a tanyasiak haza tudjanak menni.

*

Kétezerkettőben mise közben eszméletét vesztette. A kórházban 18-as vércukorszintet mértek, szigorú diétát és tudatos táplálkozást írtak elő. Azt mondták, figyeljen kicsit jobban magára, váltson életmódot, ismerkedjen meg a reformkonyhával. Neki azonban nem volt ideje saját magával törődni, továbbra is a tótkomlósi idősotthonban étkezett, azt és annyit, amennyit a menzán a nénik a tányérjára szedtek. Betegsége rövid idő alatt annyira súlyosbodott, hogy bal lábán trombózis alakult ki, ezért amputálni kellett.

 

 

Felmentették a plébánosi szolgálat alól, kényelmes idősotthonban helyezték el, de ott nem érezte jól magát. Amikor megkapta a nyugdíját és a lába elvesztése után megállapított járadékot, albérletbe költözött, műlábbal, járókeretre támaszkodva járt be a templomba. 2015-ben le kellett vágni a másik lábát is. Akkor új lakóhelyet választott magának.

A hajléktalan emberek között jól érzi magát. Azt mondja, ott senki sem rohan, mindenki olyan, mint ő. Időmilliomos. Az egyik délelőtt például a Dél keresztje című filmet nézték a tévében, és valaki azt mondta, a főszereplő milyen talpraesett teremtmény.

– Könnyű neki – mondta Kardos atya –, de milyen legyen az, akinek nincs semmilyen talpa?

 

Forrás:

Képek: a netről

És miért pont a "Napi gondjaink" rovatba tettem fel ezt az igazi életszentséget élő idős papról szóló cikket? Erre mindenki adja meg a választ saját maga, ha szétnéz az őt körülvevő papok körében. - a szerk.                                                           

 

Archívum

Hozzászólások

Ide írhatja hozzászólását...
A hozzászóláshoz jelentkezzen be!
Még nem érkezett hozzászólás