A kármel-hegyi áldozatnál megtanulja a nép, hogy az Úr az egyetlen igaz Isten, aki segíthet rajta.

1Kir 18,20-39

A nagy szárazság harmadik esztendejében történt, hogy Ácháb király üzenetet küldött Izrael valamennyi fiához, és egybegyűjtötte a prófétákat a Kármel-hegyére. Ekkor Illés odalépett az egész nép elé, és azt mondta: ˝Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baál, kövessétek azt.˝ A nép azonban egy szót sem felelt neki.

Erre Illés azt mondta a népnek: ˝Én maradtam meg egyedül az Úr prófétái közül: Baál prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjatok nekünk két fiatal bikát, aztán ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vágják darabokra és tegyék a fára, de tüzet ne tegyenek alája; én pedig majd a másik bikát készítem el és teszem a fára, tüzet szintén nem teszek alája. Hívjátok segítségül isteneitek nevét, én meg majd segítségül hívom az én Uram nevét. Amelyik Isten tüzet küldve meghallgat, az legyen az Isten.˝ Erre az egész nép azt felelte: ˝Helyes az indítvány!˝

Azt mondta tehát Illés Baál prófétáinak: ˝Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát, először ti készítsétek el, mert ti vagytok többen; hívjátok segítségül isteneitek nevét, de tüzet ne tegyenek alája.˝ Miután ők átvették a bikát, amelyet nekik odaadott, elkerítették, és reggeltől délig hívogatták Baál nevét, és azt mondták: ˝Baál, hallgass meg minket.˝ De nem jött egy hang sem, és nem felelt senki sem, hiába ugrándoztak az oltár körül, amelyet készítettek. Amikor aztán az idő már délre járt, Illés így gúnyolódott velük: ˝Hangosabban kiáltsatok, hiszen isten ő! Talán éppen beszélget, vagy félrevonult, vagy úton van, vagy bizony tán alszik, hadd ébredjen fel.˝ Hangosabban kiáltoztak tehát és szokásuk szerint késekkel és tőrökkel vagdalták magukat, amíg el nem borította őket a vér.

Amikor aztán elmúlt a dél, és őrjöngésük közben eljött az ételáldozat bemutatásának ideje, és nem hallatszott egy hang sem, és nem felelt és nem hallgatta meg az imádkozókat senki sem, azt mondta Illés az egész népnek: ˝Gyertek hozzám!˝ Amikor a nép eléje járult, Illés helyreállította az Úr lerombolt oltárát – mégpedig úgy, hogy vett tizenkét követ, Jákob fiai törzseinek száma szerint. Jákobhoz ugyanis így szólt az Úr: ˝Izrael legyen a neved!˝ Illés akkor oltárt épített e kövekből az Úr nevében, s mintegy két barázda széles vízárkot készített az oltár köré, aztán elrendezte a fát, feldarabolta a bikát, rátette a fára, és azt mondta: ˝Töltsetek meg négy vedret vízzel, és öntsétek rá az egészen elégő áldozatra, meg a fára!˝ Aztán így folytatta: ˝Másodszor is tegyétek meg ezt!˝ Amikor másodszor is megtették, azt mondta: ˝Harmadszor is tegyétek meg ugyanezt.˝ Megtették harmadszor is, úgyhogy folyt a víz az oltár körül, és az árok medre is megtelt.

Amikor aztán eljött az egészen elégő áldozat bemutatásának ideje, odalépett Illés próféta, és így fohászkodott: ˝Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, mutasd meg ma, hogy te vagy Izrael Istene, meg hogy én a te szolgád vagyok, és hogy a te parancsodra cselekedtem mindezt. Hallgass meg, Uram, hallgass meg engem, hogy megtanulja e nép, hogy, Urunk, te vagy az Isten, és hogy te térítetted vissza ismét szívünket.˝
Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot, meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt. Amikor látta ezt az egész nép, arcra borult, és azt mondta: ˝Az Úr az Isten, az Úr az Isten!˝
 

Zs 15,1-2a.4.5.8.11

Istenem, oltalmazz engem, mert benned bízom! * Azt mondom Uramnak: ˝Istenem te vagy nékem.˝

Bajt bajra tetéznek maguknak, akik idegen istenek után futnak, † véres áldozataikban nincsen részem, * még nevüket sem veszem ajkamra.

Isten az én osztályrészem és sorsom kelyhe: * örökségemet tőle várom.

Mindenkor Istent tartom szemem előtt; * jobbomon ő áll, semmitől sem félek.

Megmutatod nekem az élet útját, * és a végtelen boldogságot, midőn szent orcád látom.

Gyönyörűségre hívtál engem, * jobbod mellett szünet nélkül.

Védelmezz engem, Istenem, * hiszen tebenned bízom.