Jézus, az üdvösség szerzője, a szenvedésben dicsőült meg. 

Szentlecke:

Zsid 2,5-12 

Az eljövendő világot, amelyről beszélünk, nem az angyalok uralma alá rendelte Isten. Hiszen egy helyen a Szentírásban ez olvasható:
˝Ugyan mi az ember, hogy törődsz vele, az ember fia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad őt, fölébe emelted kezed műveinek.˝

Ha pedig mindent uralma alá vetett, semmit sem hagyott, ami nem volna neki alávetve. Most ugyan még nem látjuk, hogy uralma alatt lenne minden. De annyit azért már látunk, hogy Jézus, aki (emberi természete szerint) kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért elnyerte a dicsőség és a méltóság koronáját, hiszen Isten irántunk való irgalmából mindnyájunkért megízlelte a halált.

Illett ugyanis, hogy Isten – akiért és aki által a mindenség lett, és aki számtalan fiát elvezette az üdvösségre – Jézust, üdvösségük szerzőjét a szenvedésben megdicsőítse. Mert a megszentelő is, és a megszenteltek is ugyanattól az egy Istentől vannak. Ezért (Jézus) nem szégyenli testvéreinek nevezni azokat, akiket megszentelt, amikor azt mondja (Istennek az ő Atyjának):
˝Hirdetlek majd téged testvéreimnek, És a hívek közösségében dicsőítelek téged.˝

Zsoltár: 

Zsolt. 8,2a és 5-9

Urunk, Istenünk, * a te neved széles e világon mily csodálatos.
Ugyan mi az ember, hogy megemlékezel róla, * az ember fia, hogy gondot viselsz rá?
 
Az embert kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, † megkoronáztad dicsőséggel és fönséggel, * hatalmába adtad kezed műveit.
 
Mindent lába alá vetettél, † minden juhot és barmot, * hozzá még a mezők vadjait,
az ég madarait és a tenger halait, * melyek a tenger ösvényét járják.

Fiad hatalmába adtad * kezed minden művét.