Az egész természet a végső megdicsőülést várja.

Szentlecke:

Róm 8,18-25

Testvéreim!

Úgy gondolom, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk. Maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását. A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, de nem önként, hanem Isten akaratából, abban a reményben, hogy a mulandóság szolgai állapotából felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy addig az egész természet sóvárogva vágyakozik.

De nemcsak a természet, hanem mi magunk is, akik a Lélek zsengéit bensőnkben hordozzuk. Sóhajtozunk mi is, és várjuk a fogadott fiúság megvalósulását, testünk megváltását. Mert megváltásunk még csak reménybeli. De a remény, amelyet már teljesedni látunk, nem is remény többé. Hiszen amit már lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha tehát reméljük, amit még nem látunk, várjunk állhatatosan!

Zsoltár: 

Zsolt. 125,1-2ab.2cd-3.4-5.6

Midőn az Úr hazahívta Sionnak foglyait, * olyanok voltunk, mint akik álmodnak.
Megtelt akkor örömmel az ajkunk, * és a nyelvünk ujjongással.
 
Akkor így beszéltek a nemzetek: * ˝Az Úr nagy dolgot művelt vélük.˝
Hatalmas dolgot művelt az Úr vélünk, * azért szívből ujjongunk.
 
Fordítsd, Uram, jóra sorsunkat, * amint megárasztod délen a folyókat.
Akik könnyek között vetnek, * majd ujjongva aratnak.
 
Sírva viszik a magot, mikor vetni indulnak, * de ujjongva jönnek, jönnek és hozzák kévéiket.

Hatalmas dolgot * művelt az Úr vélünk.