A zsarnok gonoszságát Isten számon kéri.

Olvasmány:

1Mak 6,1-13 

Amikor Antiokusz király a keleti országokat járta, hallotta, hogy az akkor perzsa uralom alatt álló Elámban van egy ezüstben, aranyban bővelkedő város. Temploma is nagyon gazdag. Ebben őrzik azokat az arany páncélokat, vérteket és pajzsokat is, amelyeket annak idején Nagy Sándor ott hagyott. Elindult tehát, hogy kifossza ezt a várost, de nem bírt vele. A város lakói ugyanis előre értesültek tervéről, és fölvették vele a harcot, úgyhogy menekülni volt kénytelen. Nagy szomorúságában visszatért Babilonba.

Akkortájt valaki azt a hírt hozta neki, hogy a Júdeába küldött seregei megfutamodtak. Alvezére, Líziász is, aki hatalmas sereg élén a választott nép ellen vonult, szintén menekülni kényszerült. A választott nép fiai ugyanis megerősödtek abból a sok fegyverből és a gazdag zsákmányból, amelyet a megvert seregektől vettek el. Azt a hatalmas bálványt pedig, melyet a jeruzsálemi templom oltárán ő emeltetett, lerombolták. Sőt még magas falakkal is körülvették a szent helyet, miként azelőtt is volt. Ugyanígy vették körül az ő városát, Bétszurát is.

Amikor a király erről értesült, megrendült, és nagy haragra gerjedt. Ágynak dőlt és beteggé lett, mert nem az történt, amit ő akart. Hosszú ideig betegágyában maradt, és folyton megújuló siránkozással azt hajtogatta, hogy meg kell halnia.

Hívatta barátait, és így szólt hozzájuk: ˝Szememre nem jön álom. A bánat szinte elemészti szívemet. Azon töprengek egyre: milyen nyomorult vagyok, s a bánat tengerében milyen mélyre merülök. Pedig sokaknak voltam kedves, és mint uralkodót szerettek is. De most eszembe jutnak gonosztetteim, amelyeket Jeruzsálemben véghezvittem: elhurcoltam onnan minden arany- és ezüstedényt, és Júdeában - ok nélkül - ki akartam irtani minden embert. Tudom, hogy ezért zúdultak rám e nagy bajok; s nagy bánatomra most idegenben kell elpusztulnom.˝

Zsoltár: 

Zsolt. 9,2-4 és 6.16b és 19

Hálát adok, Uram, teljes szívemből, * összes csodádat elbeszélem.
Ujjongok és örvendezem benned, * nevedről szól énekem, fölséges Istenem!
 
Ellenségeim meghátráltak előtted, * elgyengültek és elpusztultak színed előtt.
Megfenyítetted a népeket, † megsemmisítetted a gonoszt, * még nevüket is eltörölted mindörökre.
 
Lábuk fennakadt a hurokban, * amelyet ők elrejtettek.
Mert a szegényekről nem feledkezel meg végleg, * az elesettek reménye nem vész el örökre.

Ujjongva Örvendek, Istenem, * mert megszabadítottál engem!