a Göncöl forgott, válla balján

lámpásnak állt a holdkorong:

de a bohóc sírt trónja alján:

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond,

nincs szív, mit kardom át ne járna,

enyém a föld!" ... S hogy este lett,

egy csontváz tántorgott eléje

s elfújta, mint a porszemet.

Azóta sok víz lefolyt a Szajnán, és sok víz lefolyt a Rajnán is, de Francois Villon, és Goethe sorai ugyanúgy érvényesek ma is. Franciaországban is, Németországban is, Európa más tájain is, és a földgolyó minden szegletében.

Hiába rombolta le Mózes a Hóreb-hegy alatt az aranyborjút, azóta ismét felállították. Hiába mondta az Emberfia, az Isten Fia, hogy nem szolgálhattok két úrnak: vagy Istent szolgáljátok, vagy a Mammont. Hiába a népi bölcsesség közmondásba sűrített igazsága: két lovat egy fenékkel soha nem lehet megülni.

Az őskígyó rontása a történelem során mindvégig kísérti, és kíséri a lázadó emberiséget. Isten kiszabadította a zsidó népet a sanyarú egyiptomi fogságból, száraz lábbal átvezette a Vörös-tengeren, és számtalan egyéb csodajelet művelt. „Cserébe” nem kért sokat, csupán azt, hogy „szeresd Uradat, Istenedet, és csak neki szolgálj!”  Kiválasztotta Mózest, hogy elvezesse a népet az ígéret földjére.

Elég volt egy kis idő – amíg Mózes a Hóreben tartózkodott, hogy átvegye Isten kőbe vésett parancsait – a hálátlan nép elfordult Istentől, és felállította magának az aranyborjút, és azt imádta a szabadítója helyett.

Feltehetnénk a kérdést, hogy miért? Miért nem követték Istent, aki kivezette őket a szolgaság házából? Miért hallgattak,- mint a teremtés kezdetén a paradicsomban élő első emberpár – a Sátánra, a hazugság atyjára?  Miért hagyta el a biztonságos, szerető szülői házat a tékozló fiú, miért választotta a létbizonytalanságot, a „moslékosvályú” –életet?  Miért választja az ember Isten gondviselő atyai szeretete helyett az Aranyborjú imádatát?

„Áll a hajsza, áll a bál a pénz körül. Járja koldus és király, s a Sátán örül.” – énekli Mefisztó a Faust című operában. A pénz, ez az immár láthatatlanul, és megfoghatatlanul mozgó, és világot uraló hatalom mindenre képes. Háborúkat generál, gyűlöletet szít, rombolja az erényt, az erkölcsöt, a népeket rabszolgasorsba taszítja. A „rossz-tudás” fájáról naponta szüretelik a pusztító rossz-gyümölcsöt.

Mindent megszerezni, mindenáron. A cél „szentesíti” az eszközt. Nem számít, hogy milliók hallnak meg, nem számít, hogy emberek milliárdjai nyomorognak, nem számít, hogy a Föld az esztelen kizsákmányolás következtében pusztul. A „Császár” kezében van a kard: féktelen hatalomvágya, és pusztító erőszakossága már régen mocsárba fojtotta lelkiismerete hangját, és józan esze figyelmeztető szavait.

"Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!"  Az udvari „bolond”, aki még megőrizte józan eszét, folyton figyelmezteti a trónbitorlókat. Mózes korában is, Jézus korában is, Villon korában is, Goethe korában is, és ma is. De hiába.

„S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfújta, mint a porszemet.”  Ez a sors vár a Bálványimádókra, az Aranyborjú előtt hódolókra, a Mammon megszállottjaira. Ez a sors vár a bűnt erénynek hazudókra, a háborút béketeremtésnek álcázókra, a rabságot szabadságnak kikiáltókra.

Eladó az egész világ.

Eladó minden növény: a trópusi esőerdő oxigént termelő fái, a madarak, és egyéb állatok megélhetését biztosító fenyőerdők. Eladó az afrikai, és sarkvidéki prémes állatok bundája, eladó az elefántok agyara. Eladó az élelmet biztosító termőföld. Eladó maga az ember is. Isten kiszabadítja a népet a rabságból, a Sátán pedig a szabad embert is rabságba taszítja.

Talán még nem késő: a gonosz lélek által létrehozott „moslékosvályú”-világból visszatérni a szeretetet, biztonságot nyújtó atyai házba, miként azt a tékozló fiú tette.

A Föld javait, az emberi életeket, az Isten örökségét tékozlók estéje közel van. Amíg világos van, addig kellene megkeresni a hazafelé vezető utat, hogy el lehessen kerülni a „csontváz-éjszaka” tátongó szakadékját.

A.D.2016.03.07.©JóB