2017.09.23. 22:35 JóB

Hozzászólások: 1

DON GABRIELE AMORTH : EGY ÖRDÖGŰZŐ TAPASZTALATAI

BEVEZETÉS

Amikor Ugo Poletti bíboros úr, a Szentatya római egyházmegyei helynöke váratlanul ördögűzővé nevezett ki, nem gondoltam, miféle világot nyit fel ezáltal előttem, és hogy milyen sokan fogják kérni szolgálatomat. Ráadásul a megbízást kezdetben P. Candido Amantini passzionista szerzetes segítésére kaptam, akinek messze földön híres volt ördögűzői tapasztalata, és akihez egész Olaszországból, de még külföldről is áramlottak a rászorulók. Ez hatalmas kegyelem volt a számomra. Az ember nem válhat magától ördögűzővé, csak hatalmas nehézségek és a hívők kárára elkövetett tévedések árán. Azt hiszem, P. Candido volt a világon az egyetlen olyan exorcista, aki 36 évnyi tapasztalattal rendelkezett.

Nem lehetett volna jobb mesterem, és hálás vagyok neki azért a nagy türelemért, amellyel bevezetett engem ebbe a számomra teljesen új szolgálatba. Egy másik felfedezést is tettem, méghozzá azt, hogy Olaszországban igen kevés az ördögűző és ezek közül még kevesebb az igazán felkészült. Más országokban még rosszabb a helyzet, így aztán Franciaországból, Ausztriából, Németországból, Svájcból, Spanyolországból és Angliából is jöttek hozzám, mert ezekben az országokban nem találtak ördögűzőt. Talán a püspökök és papok hanyagsága volna ennek az oka? A hitetlenség e szolgálat hatásos és szükséges voltában? Mindenesetre én úgy éreztem, olyan emberek között kell apostoli szolgálatot teljesítenem, akik nagyon szenvednek, és sehol sem találnak megértésre: sem a családtagok, sem az orvosok, de még a papok részéről sem.

A katolikus világ manapság teljesen elhanyagolja a lelkipásztori munkának ezt a területét. Ez nem így volt a múltban, és el kell ismernünk, hogy napjainkban sincs így bizonyos protestáns felekezetekben, ahol gyakran, és jó eredménnyel folyamodnak az ördögűzéshez. Minden egyes székesegyháznak kellene rendelkeznie ördögűzővel (éppúgy, mint penitenciáriussal); annál több ördögűzőre volna szükség, minél nagyobb az igény: így a nagyobb plébániákon, zarándokhelyeken is.

Ráadásul ezt a kevés ördögűzőt sem látják valami szívesen, küzdenek ellenük és nehezen fogadják be őket, ha szolgálatukat kívánják gyakorolni. Jól tudjuk, hogy az ördöngösök néha ordítanak.

Nem kell sok hozzá, hogy egy-egy szerzetes elöljáró vagy plébános ne engedje meg az ördögűző működését a hozzá tartozó helyiségekben. Elegendő, ha jobban szeret nyugodtan élni, és el akarja kerülni a zúgolódást, mint gyakorolni az ördög által megszállottakkal szemben a gyógyító szeretetet.

E sorok írójának is meg kellelt küzdenie a maga harcát, bár jóval könnyebben, mint más ördögűzőknek, akik nagyobb tiszteletet érdemelnek és akikkel többen is keresnek fel. Ezt a megjegyzést a püspököknek szánom, akik mintha kisebb érzékenységet mutatnának a kelleténél eziránt a probléma iránt, talán azért, mert maguk nem gyakorolták ezt a szolgálatot. Pedig olyan szolgálatról van szó, amely kizárólag számukra van fenntartva: csak ők gyakorolhatják ezt, vagy ők nevezhetnek ki ördögűzőket.

Hogyan született ez a könyv? Az a vágy vezetett, hogy az érdekeltek számára rendelkezésre bocsássam sok-sok tapasztalat gyümölcsét, amelynek nagyobb része P. Candidóé, a többi a sajátom. Szándékom az, hogy e könyvvel elsősorban az ördögűzőknek és paptestvéreimnek tegyek szolgálatot. Amint ugyanis minden általános orvosnak tudnia kell, hogy betegét milyen szakorvoshoz (ideggyógyászhoz, ortopéd orvoshoz, fülészhez) küldje, ugyanígy egy papnak is kell némi minimális tudással rendelkeznie ahhoz, hogy eldönthesse: egy adott személynek ördögűzőhöz kell-e fordulnia, vagy sem.

Hozzáfűzök ehhez még valamit, ami miatt számos pap e könyv megírására buzdított. A szertartáskönyvben az ördögűzők számára adott irányelvek között szerepel az ajánlás, hogy tanulmányozzák „kipróbált szerzők hasznos dokumentumait”.

Amikor azonban ezzel a témával kapcsolatban valaki komoly könyvet akar keresni, vajmi keveset talál. Hármat említenék ezek közül. Balducci atya könyve, Az ördög (Il diavolo, Piemme, 1988), nagyon hasznos, ami a dolgok elméletét illeti, de a gyakorlatot tekintve nem az, mert ez a része hiányos és hibákat is tartalmaz; a szerző demonológus és nem exorcista. P. Matteo La Grua műve, A megszabadító imádság (La preghiera di liberazione, Herbita, Palermo, 1985), a Karizmatikus Megújulás számára íródott azzal a céllal, hogy iránymutatást adjon az őáltaluk végzett megszabadító imádságokhoz.

Említést érdemel még Renzo Allegri könyve is, az Újságíró a pokolban (Cronista all'inferno, Mondadori, 1990), ám ez nem egy rendszeresen felépített tanulmány, hanem nagyon komolyan elkészített interjúk gyűjteménye. Határesetekről, bizonyára igaz, megdöbbentő dolgokról számol be, amelyek nem tükrözik, milyen az a hétköznapi valóság, amivel egy ördögűzőnek szembe kell néznie.

Végezetül megjegyzem, hogy ezeken az oldalakon arra törekedtem, hogy pótoljam ezt a hiányt, és ezt a jelenséget minden oldaláról bemutassam olyan tömören, hogy minél nagyobb számú olvasót érhessek el vele. Bízom benne, hogy további könyvekben tovább mélyíthetem e témakört, és remélem, mások hozzáértő és vallásos fogékonyságról tanúságot tévő írásai is napvilágot fognak látni. Így a neki kijáró részletességgel vizsgálhatjuk meg az egész témakört, ami az elmúlt századokban jelen volt a katolikus gondolkodásban is, ma azonban inkább csak a protestánsok körében él.

Rögtön az elején szeretném kijelenteni, hogy nem fogok egyes igazságokat bizonygatni, amelyekről feltételezem, hogy mások is vallják, és amelyeket más könyvek bőségesen tárgyalnak: ilyen az ördögök létezése, az ördögtől való megszállottság lehetősége, a Krisztus által adott ördögűző hatalom léte azoknál, akik hisznek az evangéliumban. Ezek kinyilatkoztatott igazságok, amelyeket világosan tartalmaz a szentírás, taglal a teológia és kitartóan hirdet az egyházi tanítóhivatal. Ezeken túllépve inkább azoknál a dolgoknál időztem el, amelyek kevésbé ismertek, azoknál a gyakorlati következményeknél, amelyek hasznosak lehetnek az ördögűzők és mindazok számára, akik tájékozódni szeretnének e tárgyban. Remélem, megbocsátják majd, hogy néhány alapvető dolgot többször is elmondok.

A szeplőtlen Szűz, aki a sátán ellensége a megváltásról szóló első üzenettől (Ter 3,15.) annak beteljesüléséig (Jel 12), és aki Fia mellett harcol, hogy legyőzze, és fejére tiporjon, áldja meg ezt a könyvet, annak a kimerítő munkának a gyümölcsét, amelyet az Ő édesanyai köntösének védelmében bízva végzek.

Néhány megjegyzést szeretnék fűzni a jelenlegi, bővített kiadáshoz. Nem láttam előre, hogy könyvem ilyen széles körben és ilyen gyorsan lel olvasókra és rövid idő leforgása alatt újabb kiadásokra lesz szükség. Ez megerősít abban a véleményemben, hogy a tárgy iránt hatalmas az érdeklődés és ugyanakkor a katolikus közegben nem lelhető fel egyetlen olyan könyv sem, amely kimerítően és mégis röviden szólna az ördögűzésről. Ez nemcsak Olaszországra, hanem az egész katolikus világra vonatkozik. E tény önmagában jelentős és kínos, amely megmagyarázhatatlan érdektelenséget, vagy tényleges hitetlenséget jelez.

Nagyon köszönöm a számos dicséretet, elismerő szót, amelyet részben más ördögűzőktől kaptam. Ezek közül számomra a legkedvesebb mesterem, P.Candido Amantini dicsérete volt, aki kijelentette, hogy könyvem híven követi az ő tanítását. Nem érkezett hozzám olyan kritikai észrevétel, amely módosításra ösztönzött volna, így az újabb kiadásokban csupán kiegészítésekkel éltem.

Ezeket a téma minél bővebb tárgyalása miatt éreztem szükségesnek, de javításokat nem eszközöltem. Azt hiszem, hogy azok a személyek vagy csoportok is, akiket könyvemben szemrehányásokkal illettem, megértették megjegyzéseim építő szándékát és nem sértődtek meg. Azoknak igyekeztem segíteni a nyomtatás biztosította tágabb körben, akiket minden nap szolgálni igyekszem, ha mint ördögűzőhöz fordulnak hozzám.

Mindenért hálát adok az Úrnak. Engedjenek meg egy utolsó kiegészítést még, a 10. kiadás (1993) alkalmából. Be kell ismernem, hogy e két utolsó évben valami megváltozott. Fontos püspöki dokumentumok jelentek meg, nőtt az ördögűzők száma, több püspök maga is végez ördögűzést, több könyv is megjelent az enyémen kívül.

Befejezésképpen meghatottan emlékszem vissza P. Candido Amantinire, akit az Úr 1992. szeptember 22-én magához szólított. Éppen neve napja volt, és ő így szólt az őt köszöntő rendtársakhoz:

„Azt kértem Szent Candidustól, hogy adjon nekem ma egy ajándékot.” 1914-ben született, 16 éves korában lépett be a Passzionista Rendbe, ahol a szentírás és az erkölcstan tanára volt, főképpen azonban ördögűzőként tűnt ki 36 évnyi szolgálata során. Minden délelőtt 60-80 embert fogadott, fáradtságát mosolygós arca mögé rejtve.

Tanácsairól nemegyszer bizonyosodott be, hogy a Szentlélek sugallta őket. P. Pio róla mondta:

„P. Candido Isten szívének tetsző pap.” A jelen könyv, a tőlem származó hiányosságok ellenére az ő ördögűzői tapasztalatáról szeretne tanúságot tenni, mindazoknak a javára, akiket érint e tárgy. Ez egyike azoknak az okoknak, amelyek miatt a könyvet megírtam és boldogan vehettem az ő ítéletét, miszerint hű az ő több évtizedes tapasztalataihoz.

Don Gabriele Amorth

Hozzászólások

#1    2017.09.24.   20:16:47   __

Nagy szükség van e könyv ismertetésére, ezt az a cikk is mutatja, amit az origón olvastam a minap és a vége nagyon beszédes:

"Mára az exorcizmus sokat vesztett jelentőségéből. Ennek fő oka, hogy a pszichológiai kutatásokkal, valamint az emberi agy működésének és szerkezetének megismerésével jelentősen bővült az elme működésével kapcsolatos tudásunk."

A teljes cikk itt olvasható:
http://www.origo.hu/tudomany/20170921-ordoguzes-demoni-megszallottsag-vagy-pszichiatriai-problemak-allnak-a-hatterben.html